You are currently viewing Ami nekem hiányzik, azt nem elég a gyerekemnek megadnom

Ami nekem hiányzik, azt nem elég a gyerekemnek megadnom

Tudatos nevelés bevált minta nélkül 

Kislányom koraszülöttségéből adódóan a születését követően rengeteget olvastam arról, hogy hogy lehet pótolni a kimaradt 10 hetet, amit még a hasamban kellett volna ringatóznia, így találtam a kenguru-módszerre, és a babahordozásra. Később ezt kiterjesztve a kötődő nevelés alapelveire. Ennek megfelelően miután hazaértünk a kórházból rengeteget hordoztam, igény szerint szoptattam, többé – kevésbé együtt is aludtunk. Addig, amíg az igényei a testközelségben, tápláltságban kimerültek ez nem is volt nehéz. Mindenre volt megoldás, vagy cici, vagy kendő.

Aztán elkezdett nőni, függetlenedni tőlem, szabadon mozogni, az akaratát egyre határozottabban kifejezni és elvesztettem a fonalat. Nagyon nehezen találtam meg az egyensúlyt az igényeire reagálás és a gondatlan veszélyeztetés között és az egész iszonyúan stresszes is volt. A környezetemben mindenki jobban tudta, hogy mi lenne a jó megoldás, rendszeresen megkaptam, hogy túlságosan elengedem a gyerekemet, amiben viszont nem olyan volt, mint mások “nehezen kezelhető” gyerekei, ott a többség úgy gondolta, az a szerencse műve.

Persze közben olvastam buzgón a válaszkészen nevelő szülők irodalmait, amelyek alapján volt egy elméleti képem arról, hogy hogy lenne jó, közben arra is rájöttem, hogy engem meglehetősen tekintélyelvűen neveltek, de nem tudtam az elméletet gyakorlattá tenni.

Aztán megtanultam a ThetaHealing® technikát és elkezdtem a gyerekemmel való kapcsolatomon dolgozni a segítségével. Rá kellett jönnöm, hogy óriási stresszem van azon, hogy ne kövessem el mindazt, amit már nem tartok jó megoldásnak a szüleim gyereknevelési módszereiben, viszont nincs jobb ötletem, egyszerűen nincs alternatívám, hiszen arról szólt a gyerekkorom, hogy “fogadj szót”. Valójában fogalmam sincs arról, hogy én mit szeretnék, mert nem volt megengedett, hogy kifejezzem, hogy képviseljem stb. (Persze ez sarkítása a teljes képnek és ezek az én megéléseim, tisztában vagyok vele, hogy a szüleim jót akartak, és úgy gondolták, hogy amit tesznek, az engem szolgál)

A lényeg, hogy én másként szeretném csinálni, de nem megy, mert a gyerekemnek akarom mindazt megadni, ami nekem hiányzik. Túlkompenzálok és ugyanúgy áldozat leszek most szülőként, áldozattá téve őt is, elhitetve vele, hogy mindent szabad.

Mindezen az utóbbi időben rengeteget sikerült fordítanom. Egyre inkább megvalósul köztünk a partneri viszony, ahol mindkettőnk igényei fontosak. Meg kellett tanulnom a határaimat megtartani a gyermekemmel szemben is, azonban anélkül, hogy ez számára szeretetmegvonást jelentene. Egyre inkább tudok kereteket adni, amiben ő is én is komfortosak vagyunk. Tudok neki “nem”-et is mondani, de merem újraértékelni is a döntéseimet, nem félve a következetlenné válástól. Tudom hagyni, hogy önmaga legyen, anélkül, hogy ez rám rossz fényt vetne. Tudom hagyni, hogy önálló kapcsolata legyen az emberekkel, de be is merek avatkozni, ha meg kell őt védeni. Ő is mondhat nekem “nem”-et.

Egyre inkább tudok a tényleges igényeire reagálni, ahelyett, hogy a rávetített gyermekkori hiányaimnak a kielégítésére használnám. Nagyon jó ez a folyamat.

Rájöttem, hogy nekem kell azzá a mintává válnom, amit képviselni szeretnék. Attól kezdve nem egy görcsös tudatosság jellemzi a mindennapjainkat, hanem önkéntelenül a “válaszkész” nevelés alapelveinek megfelelő döntéseket hozok stressz nélkül. Mindehhez szükséges volt a tudatalatti mintáimat felülírni a gyereknevelésről, a jó szülőségről, a férfi-női szerepekről, a tiszteletről és még sokminden másról.

Vélemény, hozzászólás?